Ez volt az első WCS témájú fordításom, mert nagyon megfogott a történet, és mert amiről szól, az számomra az egyik legnehezebb feladat és örök kihívás a táncban.

Az eredeti:

Learning to Wait: How West Coast Swing Dancing Taught Me Patience – by Susan Rosenzweig

És a magyar verzió:

Hogyan tanított meg a West Coast Swing a türelemre

A 35. születésnapom előtti nyáron az életem romokban hevert: jó okból elhagytam a kedvesem, majd rájöttem, hogy az egyedüllét egyáltalán nem olyan mesés, mint gondoltam. A mélypont a szeptember 11. utáni gazdasági helyzet volt, amikor a munkahelyi kilátásaim legalább olyan nyomasztóak voltak, mint a párkeresési. Ahhoz, hogy az ezerdolláros bérleti díjat ki tudjam gazdálkodni a szekrény méretű manhattani lakásomra, elvállaltam egy állást a Camel-nél, ahol emaileket kellett írogatnom. Depressziós voltam és nagyon aggódtam, hogy ennél már csak rosszabb lesz.

Úgyhogy amikor a szomszédom és salsás társam azt javasolta, hogy iratkozzunk be egy latin társastánc tanfolyamra, azonnal beleegyeztem. Pontosan erre volt szükségem. Úgy ugrottam rá, mint kacsa a nokedlire.

Nem számított, hogy milyen rossz napom volt, milyen vacakul éreztem magam, a tánc mindezt elsöpörte. A Billy Elliott  c. Broadway darab címszereplője fogalmazta meg ezt igazán jól:

„… Amikor nekikezdek, valahogy elfelejtek mindent. Valahogy eltűnök. Az egész testemben érzem a változást.”

Azóta több mint egy tucat különféle táncstílust tanultam és versenyeztem is bennük. A salsától a paso doble-n át a two step-ig, és most a west coast swing-et. És bár mindegyikben egy férfi vezet egy nőt a táncparketten, minden egyéb minden más táncstílusban teljesen más. Úgyhogy valószínűleg több ez, mint őrült véletlenek sorozata, hogy függetlenül attól, hogy épp milyen táncot vonzottam be az életembe, mindig pontosan azt tanította meg nekem, amin épp amúgy is dolgoztam.  Azelőtt ez a követés megtanulása volt. Ma a türelem. Egészen pontosan: a várakozás.

“Várni a legnehezebb” ~ Tom Petty

Amióta szakítottam az utolsó szerelmemmel, akit nagyon szerettem, olyan, mintha beiratkoztam volna a várakozás iskolájába. Várok, hogy mit fog lépni, hogy a szerelmünk túléli-e ezt, mikor lehetünk újra együtt, ha egyáltalán, és miután elfogadtam, hogy ez nem fog megtörténni… most várom, hogy valaki jobb feltűnjön az életemben.

A várakozás mindig is nagyon fájdalmas volt számomra. Mindig úgy éreztem, hogy valamiről lemaradok. Tisztán emlékszem, amikor 8 évesen megérkeztünk a Cedar Point-ra, minden cleveland-i gyerek kedvenc nyári vidámparkjába, és nekem pánikrohamom volt, mert a szüleim nem haladtak elég gyorsan. Biztos voltam benne, hogy ha nem kezdünk játéktól játékig rohanni, kimaradok valamiből. És három évtized alatt nem sok minden változott. Ugyanígy érzek, amikor elmegyek egy nagy rendezvényre vagy olyanokkal találkozom, akiket már nem láttam egy ideje. Sietni akarok, mert félek, hogy lemaradok valamiről.

Emiatt aztán nem élvezem a pillanatot úgy, ahogy lehetne – vagy az embereket, akikkel éppen együtt vagyok. Köszönök nekik „Sziasztok, hogy vagytok?”, de a gondolataim máshol járnak: hol a ruhatár, melyik bárban vannak kevesebben, hogy jutok oda a leggyorsabban…? Olyan vagyok, mint a Különleges Műveleti Csoport vezetője, menekülési útvonalakat tervezgetek. Nem vagyok képes élvezni a pillanatot úgy, ahogy van, mert mindig három pillanattal előrébb járok.

Ez a fajta kényszeres viselkedésem nagyon előtérbe került, amikor elhagytam Tomot. Olyan volt, mint egy várakozással küszködőknek kifejlesztett mélyvíz-terápia. Hirtelen mindenre volt időm: gondolkozni és kíváncsinak lenni egyaránt. Vajon szembenéz a problémáival, megoldjuk a gondjainkat? Vajon egymásnak teremtettek minket? És bármennyire is szerettem volna siettetni a folyamatot, csak a szorongásaimat növeltem.

Úgyhogy amikor a következő ősszel a fájdalmam kétségbeesésbe váltott, a tánc felé fordultam, hogy az gyógyítsa sajgó szívemet. Szükségem volt valami tevékenységre, ami elvonja a figyelmemet Tomról, hogy legyen az elmémnek valami új dolog, amit megoldhat, és hogy kimozduljak a lakásból heti pár alkalommal. Mindig is szerettem volna elsajátítani a west coast swinget: ezt a szexi, elegánsan sikló páros táncot, amit bármire táncolhatsz B.B. King-től Justin Timberlake-ig. De gyorsan felfedeztem, hogy akad itt egy bónusz is. A sors úgy hozta, hogy a west coast swing a TÖKÉLETES tánc, hogy megtanuld a várakozás fontosságát.

Az én megértő west coast swing tanárom,  Alfredo Melendez azt mondja, mindig ez jelenik meg a tánc során.

„Legyen az akár hajlam a türelmetlenségre, az idegességre vagy a túlzott agresszivitásra – ezek a jellemzők megjelennek a táncunkban. És ha valaki kitartóan és intenzíven műveli a társas táncokat, végül képes lesz ezeken túllépni.”

„Nekem komoly önértékelési problémáim voltak, amik akkor kerültek felszínre, amikor elkezdtem táncolni – árulta el Alfredo egyik első óránk végén. – Miután ezen túltettem magam, a táncom jobb lett – de ez az egész életemre is hatással volt. A magabiztosságom nőtt, a táncparketten és azon kívül is”- mondta.

Táncterápia — van értelme!

“Tánc közben folyamatos a kommunikáció, és legnagyobbrészt nonverbális”  ~ Suzanne Perez ‘Psychology Today’

A társas tánc annak fizikai megnyilvánulása, ahogyan a többiekhez viszonyulunk. Minden egyes tánc egy nonverbális társalgás. Ha az a típus vagy, aki vezeti a beszélgetést, túlbeszéled a többieket, és jól érzed magad a középpontban, akkor elég nagy valószínűséggel meg tudom jósolni, hogy gondod lesz a követéssel a táncparketten. Ezzel szemben, ha visszahúzódó vagy és alacsony az önértékelésed, elég nagy eséllyel leszel gyenge vezető.

De van jó hír is: ha nyitott vagy és hajlandó a változásra, a táncparkett egy vidám és remek hely arra, hogy megtanuld másképp csinálni. Férfiaknak és nőknek egyaránt.

Megkérdeztem Alfredo-t, hogy mit lát a legnagyobb problémának a női tanítványainál. „Türelem és bizalom. Magukban, és a partnerükben.”

Nem lepett meg.

„Azáltal, hogy türelmesek és egy kicsit  jobban hisznek a tánc folyamatában, a nők képesek jobban követni és így jobban is érezni magukat közben”. A táncról beszél, de én annyival többet hallok bele…

“Hagyd, hogy ő találjon meg téged” ~ Alfredo Melendez

Két hónapja járok magánórákra, és most már egyértelmű, hogy a démonjaim követtek a táncparkettre. Nincs türelmem. És abbéli igyekezetemben, hogy „jól csináljam”, általában erősebben próbálkozom, és jobban kapaszkodom a partnerembe. Pont, ahogy Tommal csináltam, sms-ekkel és sürgetéssel („Megoldottad már??!”) a távozásom utáni hónapokban.

Alfredo (és fájó karja) ezt észleli, és próbál segíteni: „Ne kapaszkodj olyan erősen! Hidd el, hogy ott leszek! Várj!…”

Próbálok, de tovább csinálom. Amint megvagyok egy mozdulattal, már rohanok a következőbe – még mielőtt vezette volna. Emiatt aztán a west coast swing sima eleganciája elérhetetlennek tűnt számomra.

„A táncban – és főleg a west coast swingben -, ha nem vársz, nem tudhatod, hogy mit akar a partnered csinálni a következő pillanatban.” – magyarázza Alfredo.

Mennyire általános ez a mindennapi életben? Milyen gyakran ugrok bele a beszélgetésbe, gondolván, hogy tudok minden választ, mielőtt meghallgatnám a másik mondatának a végét? Néha igazam van, de még akkor is – gyakran hagyom a „partnerem” abban az érzetben, hogy nem hallgatták meg és legyintettek rá.

Újra a táncparketten, Alfredo kijavít, ahogy befejezvén egy forgást már nyúlok is a kezéért.

„El kell engedned a vezető kezét, és hagyni, hogy ő találjon meg téged – hogy aztán levezethesse a következő mozdulatot. Valójában még így is erőpozícióban vagy, mert a következő mozdulat nem jöhet létre, amíg nem tudod, hogy a partnered mit vezet majd. És aztán TE döntheted el,  hogy arra hogyan reagálsz.”

És én rájövök, hogy mennyire igaz mindez a szerelemben is. Ha nem várod meg, hogy a srác mit tesz magától, sose fogod tudni, hogy valójában mire képes.

Az igazság az, hogy sosem úgy tekintettem a várakozásra, mint erőpozícióra. Sőt. Őszintén utálok férfiakra várni. Rendszerint oly fájdalmasan lassúak mindennel: egy visszahívással, a tervezéssel, annak eldöntésével, hogy végre szembenézzenek a démonjaikkal és elkezdjék az életüket veled… ilyen és ehhez hasonló kis jelentőségű dolgokkal. De várni és meglátni, hogy a másik ember mit tesz következő lépésként, óriási előnyhöz juttat téged.

Óriási erő rejlik a csendben és a nyugalomban. Tudsz megfelelően reagálni, ahelyett, hogy mellélőnél egy rossz gondolattal,  érzelemmel vagy vággyal. Kreatív személyként mindig nagy a kísértés, hogy kérdéssel reagálj vagy egy éles visszavágással. De néha rosszul értelmezed a szituációt, és azt a reakciót vissza már nem szívhatod.

Ahogy lassan elkezdem elhinni a várakozás előnyeit, elkezdem érezni az erejét is. Ha a srác nem mond semmit, ami válaszra érdemes a vacsora utáni sms-ében, akkor ahelyett, hogy visszavágnék valami szellemeset, csak várok, hogy mi fog történni ezután. Amit tesz, vagy nem tesz, hasznos információ. Megtanultam csak akkor mozdulni, ha van miért. Vagy valami felé.

A várakozás elég teret ad ahhoz, hogy  lásd, valójában mi történik. És időt a pasiknak, hogy felzárkózzanak. Mi nők gyakran túl gyorsak vagyunk ahhoz képest, ami jó lenne nekünk. Létezik egy olyan spirituális hiedelem, miszerint a nők pont ezért vannak itt. A kabbalisták azt tanítják, hogy csak a férfi lelkeknek kell visszajönniük tanulni. A női lelkek fejlettebbek, ők MEGVÁLASZTHATJÁK, hogy visszajöjjenek – hogy segítsenek a férfiaknak. Cserébe a férfiak megtanítják nekünk az egyetlen dolgot, amit még meg kell tanulnunk: a türelmet.

Ahhoz, hogy figyelj, a táncparketten és azon kívül is, nem csak várnod kell, de éreztetned kell a másikkal, hogy hallgatod őt.  Ez olyasmi, amit nem mindig csináltam. Ez pedig szörnyű, és most utólag olyan önzőnek tűnik. Megvan az a rossz szokásom, hogy kitöltöm a csendet: barátokkal, munkatársakkal, és Tommal is – akinek az érzelmeiről beszélni olyan fájdalmas volt, mint egy gyökérkezelés Novocain nélkül. Én pedig úgy próbáltam neki segíteni, hogy piszkáltam vele és belebeszéltem a csendbe.

Azt hittem ezzel segítek. De most már látom, hogy ezzel elnémítottam őt. Ugyanúgy, ahogy egy rossz követő lebénítja a táncpartnerét azzal, hogy megpróbál visszavezetni. Tom is felhagyott a próbálkozással, hogy megossza a gondolatait, mert nem hitte, hogy odafigyelnék. Mindketten megfizettünk azért, hogy ő nem állt a sarkára, és hogy én nem bírtam befogni.

“Minden a maga idejében.”

Miután hetekig rosszul csináltam az óráimon, elkezdtem élvezni a szüneteket. Elkezdtem érezni az erőt abban, hogy nem reagálok, amíg nincs több információm Alfredo-tól. Egyre jobb vagyok abban, hogy figyeljek a kimondatlan jelzésekre, és így sokkal több a „társalgás” köztünk. De a mondatok végénél levő pontok nélkül.

Most először már nem rohanok, hogy úgy lépjek, ahogy én gondolom, hogy kéne. Tudom, hogy van idő, megtörténhet később is – három taktussal később is. Ami semmi, és egyben minden egy gyógyulófélben lévő, mindent kontrollálni akaró embernek, amilyen én vagyok. És csodával határos módon még jobbak is, szebbek is a lépéseim, mint ha siettettem volna őket.

Keserédes ez a lecke, ha belegondolok mennyit segíthetett volna nekem a múltban. De hinnem kell abban, hogy „itt” vagyok most, ezen a várakozóhelyen, hogy megtanuljam a türelmet, amire szükségem van ott, ahova tartok. Úgyhogy naponta gyakorlom. A táncparketten és azon kívül – ami pedig sokkal nehezebb tud lenni. Mert az egy dolog, türelmesnek lenni miközben a sorodra vársz a vidámparkban vagy a Starbucks pénztáránál, és egy egészen más szintje a higgadtságnak az én koromban elsajátítani azt a zen-szerű hitet, hogy a szerelem itt vár a sarkon túl. De teszem, amit tudok. Mert ha csak egy dolgot tudok, az az, hogy sose tudhatjuk, mi van a kanyaron túl, és hogy mindig minden lehetséges.

Csak várj.

^{Fordítás: Coti és Vali
(2015. február)}